mese . témák

Gáspár András

A Város

olt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öreg tündér, Pompollo nevezetű. Ott élt, ahol a nagy folyó a hegyek közé fordul, ott, ahol a hegyekre ősi erdők kapaszkodnak.
Ez a Pompollo igen rendes erdő-tündér volt: nagybajuszos, őszszakállú, felleghajtó kabátos. Sárga szattyáncsizmája a térdéig ért.
Naphosszat a vadont járta, beszélt a fákkal, bokrokkal, virágokkal, s az erdő vadjaival. Intézte a rengeteg ügyes-bajos dolgait. És a rengeteg rengeteg sok munkát adott: ő ügyelt rá, hol aludjon a medve, kinyomozta, mit csent el a szarka, megbeszélte, merre nőjenek a sárga, merre a piros virágok. Úgy mondják, néha még a csillagokkal, s a felhőkkel is beszélgetett, fényt kért az éjszaka vándorainak, s langyos esőt, ha az idő tavaszra fordult.
Így teltek a napok, az évek. Egy tavaszi délelőtt aztán cinkeposta érkezett. Pompollo forgatta-forgatta a cinke levelét – szép, citromsárga juharlevél volt – vakarta a fejét, morgott-dörmögött magában. Az Erdő- és Ligetügyi Hivatal küldte, egyenest a városból. Végül aztán csak felbontotta.

 

 

 

Maga a Hivatal vezetője, Katáng Karolus kanyarította a végére cirkalmas aláírását. Köszönetet mondott erdő-tündéri munkájáért, s üzente: Pompollo végre nyugdíjba mehet. Az utódja másnap érkezik, sok iskolát végzett, fiatal tündér, egyenest az Univerzitásról. Sok szerencsét, kelt a városban, ekkor meg ekkor, üdvözlettel, ésatöbbi.


Az öreg pipára gyújtott, nagyot fújt maga elé, és sokáig, sokáig bámult ki az ablakon. Leszállt az alkonyat, és a tündér csak üldögélt lakásában, az ősöreg tölgyfa óriás odvában, s a vadont bámulta.
Aztán úgy becsapta az ajtót, hogy csak úgy zörgött. Elment a medvéhez, és késő éjjelig kártyázott. Megittak két hordó mézsört, daloltak, kettőig verték a blattot.
Másnap későn ébredt. Nyögve fordult a másik oldalára, lassan körbenézett. A nap besütött a kis, kerek ablakon, kintről madárcsicsergést hozott a tavaszi szél. Egyszerre felpattant, kiugrott az ágyból, hunyorogva sandított a fali kakukkos órára:
- Hát te meg miért nem ébresztettél, he? – krákogta.
A kakukk kidugta pöttyös fejét az órából. – Nem mondtad, mikor keltselek, Pomp. Csodálkoztam is, miért nem szólsz… Éjjel bezzeg úgy horkoltál, a fejem majd’ szétszakadt!
- De hát mennem kell… a rókakölykök már egész elkanászodtak, a kankalin virágozni fog… Vagyis… - kapott észbe, és visszaült az ágy szélére. – Nem is kell már… - dünnyögte. – Nem is kell már…
Kopogtak.
- Gyere be! – süvöltött az öreg.
Az ajtó résnyire nyílt, majd óvatosan bearaszolt egy ifjú tündér. Frissen vasalt gyöngyvirág zakóban, csillogó cipőben álldigált a küszöbön.
- Ööö… Jónapot! Én vagyok az új erdőőr. A nevem Kéktavi Bolló. Tudja, az utódja…
- Tudom hát… Üljön csak le! - vetette oda Pompollo, miközben piros csíkos zokniját rángatta fel a lábára. – Én most elmegyek, házra, erdőre vigyázzon!
Kéktavi Bolló zavartan köhécselt az ajtóban. Az öreg tündér a porszagú szekrényeket bújta. Ruhákat, törölközőket dobált nyírfa bőröndjébe, majd a kamrából hajigált ki diót, mogyorót, megsárgult befőtteket.
Végül még magára kanyarította kopott-kék kabátját.
- No minden jót… Én elmentem a városba! – megrázta a rémült ifjú kezét, s nagy sebbel-lobbal kifordult az ajtón. – Vigyázzon! Az öreg farkas betyáros kedvében van már egy hete!– dugta még vissza piros orrát az ajtórésbe. – Alászolgája!

ifelé caplatott a vadonból, mérgesen lóbálta a nagy, szürke bőröndöt.
- Jó reggelt, Pomp! – perdült ki az útra a borz. – Nem köszöntél be hozzánk ma reggel! Tán megharagudtál?
- Én aztán nem, kedvesem. Csak éppen nyugdíjba vonultam, azt üzenték. Már itt is az utódom. Szépszál, fiatal tündérgyerek. – mormogta az öreg.
- Ugyan már… Hová lesz az erdő nélküled? Ma este borzfutás lesz, nem emlékszel?
- Majd a fiatalúr! Úgyis olyan okos, mint egy fészek fülesbagoly…
Így dörmögött, mormogott magában. De az állatok csak nem hagyták annyiban. A hír terjedt már mindenfelé, s a cinkék, a rigók, a harkályok, a vörösbegyek, a rókák, a pelék, a sünök, a nyulak, de a lepkék, a bogarak s a pimasz szúnyogok is mind ott zúgtak-búgtak, pöröltek, kiabáltak a nyomában. Még a medve is előkerült valahonnan.
– Hé, ne má’, hé, ne má’! - dörmögte, miközben a tündér hátát lapogatta.
Végre csak leült az öreg. Az erdő szélén ősi, kidőlt tölgy feküdt, ennek a törzsére mászott fel, s lógázta nagy szomorúan lábait.
Az állatok elcsendesedtek.
- Nos, khm… barátaim – törte meg a csendet Pompollo. – Nekem is nehéz… de… úgy döntöttem, egy időre, jobb, ha elhagyom az erdőt – Megsárgult zsebkendőt rángatott elő a zsebéből, s beletrombitált. – Elmegyek, mert dolgom van! De ne féljetek, visszajövök még!
Vigyázzatok a gyöngyházzakós okostojásra! Viszontlátásra, barátaim! – sóhajtotta, azzal leugrott a kidőlt tölgyfáról és kiballagott az erdőt kerítő virágrétre.
A könnye csak akkor indult meg, mikor a többiek már nem láthatták.

ét napot utazott: gyalogolt, kutyagolt, lovagolt. Este manókkal vacsorált, hajnalban a nappal együtt ébredt. Vállára kapta bőröndjét, úgy folytatta az útját, s alkonyatra ott állt a nagyváros szélén. Egy domb tetején, csendes liget mellett lehuppant a fűbe, onnan bámulta a violaszín házakat.
Néhány óra múltán már a macskaköves utcákon bolyongott. Sűrűn vakargatta a fejét, s a kezében szorongatott papírfecnit böngészte. Csak nem találta a címet, hiába forgolódott, hiába mászta meg a dombokra felkapaszkodó kacskaringós utcákat. Végül egy sunyi képű menyét igazította útba a járdaszegélyen pihegő tündért.
A Feketebab ucca 21 dombtetőn álló, régi, háromemeletes ház volt, nagy sötét kapuval, az utcára hunyorgó ablakokkal. Ide igyekezett a tündér.
Az udvaron csak egy rosszkedvű kobold, az álmos viceházmester sepregetett. Pompollo kétemeletnyi lépcsőzés után, nyögve tette meg az utolsó métereket, s végre ott állt az ajtó előtt. Csöndes zene szűrődött ki a folyosóra.
Vett egy nagy levegőt, bekopogott.


- Pillanat! – szólt valaki az ajtó túloldaláról, majd fiatal, sötéthajú tündér dugta ki a fejét a folyosóra. – Ki az?
Azután a szemei elkerekedtek, egy pillanatra a szája is tátva maradt. – Apa! Mit keresel te itt? Miért… miért nem küldtél cinkét?
- Jöttem látogatóba – mormogta Pompollo.  – Baj talán? Küldtem cinkét félútról, de az olyan szelekótya volt, alig hiszem, hogy idetalált. No, beengeded végre apádat?

ompollo a konyhaasztal mellett üldögélt, kíváncsian pillogott jobbra-balra. Fia pici, de takaros lakásban élt. A fiú sürgött-forgott, ide szaladt, oda kapott, valami nagy-hirtelen vacsorát készített. Hallgattak.
Az öreg tündér szürcsölte-szürcsölte a teáját, de azután - amikor a fiú már másodszorra vágta meg a kezét - csak felugrott, hogy segítsen. Bekukkantott a pici kamrába, majd el is tűnt odabenn. Befőttesüvegek csörömpölése keveredett Pompollo morgásával. Végül, egy öblösszájú palackkal a kezében, újra megjelent a tündér.
- Együk ezt, ez gyorsan megvan… - hunyorgott az üveg feliratára. Azután elcsendesedett, csak a ráncok szaladtak össze a homlokán. – Khm… Hát ezt még én küldtem neked két éve… Rókagomba, meg vargánya… Én is a borzoktól kaptam. Igazán megehetted volna, fiam.
- Ó, apa… – a fiatal tündér elvörösödött. - Tudod, egész nap lótok-futok! Tudod, hogy van ez a városban.
- Hát az biztos, hogy az erdőben másként van, Mollo. Ez a város bolond egy hely. Miért nem jössz inkább haza?
Mollo lerogyott az egyik konyhaszékre. Megvágott ujját bámulta.
- Hát az az igazság, hogy nekem mostanában ez a lakás az otthon. – morogta, kicsit mérgesen, kicsit elesetten. Összeszorította a száját, aztán, hosszú szünet után, felhúzott szemöldökkel csak kibökte:
- Apa, megcsinálod a gombát? Fáradt vagyok. Aztán mehetünk is aludni. Majd én fekszem a kanapéra.
Pompollo alig titkolt elégedettséggel állt a sparhelt elé. Fényes rézlábosban keverte-kavarta az ételt. Finom gőzök szálltak. Hallgattak.

ompollo szeme már a nap első sugarára felpattant. A szobában csend ült, de a madarak már daloltak odakinn. Az öreg erdő-tündér felkelt, s csak úgy mezténláb, kinyúlt csíkos pizsamájában az erkélyre osont. Innen, a dombtetőről szépen belátta a párákba öltözött, ébredező települést.
Kvimkum, ez a nyüzsgő, zsúfolt nagyváros az öreg Danu folyó két partján feküdt. Az innenső oldal hegyes, dombos vidéknek tűnt, öreg, nagy házakkal, sárgalombú erdők, ligetek közt futó utcákkal. Jobbra, a legmagasabb hegy tetején magas, fehér torony állt. A Tavasz Torony, ezt még Pompollo is ismerte. Minden tündér tudta, innen szaladnak szét a tavaszi szelek, ha a tél elbúcsúzik végre.
A túlsó, laposabb oldalon hosszú utcák, magas cseréptetős házak sorakoztak egymás után. A szürkéskék házrengeteg messze nyújtózott, a távolban csak sejteni lehetett a várost kerítő régi falakat.
Pompollo sokáig bámészkodott a korlátnak dőlve. Kis idő elteltével egy szürke galamb szállt le mellé, s óvatosan vizslatta az öreget.
- Szép jó reggelt, galamb koma! – köszönt Pompollo, ahogy már az erdőben megszokta. A galamb csak pislogott, pislogott, majd végre, összeszorított csőrrel szűrve a szavakat, ő is megszólalt:
- Öreg! Valami kajád van-e? Öreg! Valami mag van-e? Kukorica van-e? – krákogta.
- Jó reggelt! Engem Pompollónak hívnak – próbálkozott újra a tündér.
- Öreg. Kukorica van-e? – krákogott a galamb.
- Hagyjad, apa – lépett ki a teraszra Mollo is. – Az itteni állatok kicsit másfélék, mint az erdeiek. Majd meglátod. Gyere be, kész a reggeli.
- Lehetnél illemtudóbb is, barátom – rázta meg a mutatóujját Pompollo a madár felé.
- Öreg. Kukoricád van-e? – pislogott a galamb a korláton.

ollo készülődött. Divatos gyöngyvirág zakót húzott, papírokat dobált a táskájába. Pompollo gőzölgő teásbögrével a kezében, a fotelben ücsörögve figyelte.
- Egész nap futkározol, fiam. A cickány csinálja ezt mifelénk, de nem is él sokáig, hogy mást ne mondjak. Hazajöhetnél egy kicsit, pihenni – Pompollo felhúzta bozontos szemöldökeit, úgy várta a választ.
Mollo egy pillanatra megállt a pakolásban. – Jaj, apa… - kezdte, de ekkor kopogtak.
- Nofene… - morogta a fiú, s az ajtóhoz ballagott. Az öreg erdő-tündér is érdeklődve pislogott az előszoba felé. Kulcs zörgött, majd Mollo hangját hallotta:
- Á, te vagy az… Szia, Linna… Mi történt?
- Szia, Mollo! – fiatal, kedves lányhang válaszolt a fiának. – Ööö, képzeld Fínia belázasodott, de nekem mindenképpen be kell mennem, dolgozni… Mmm… nem tudnál véletlenül vigyázni rá?
- Háát… - Pompollo tudta, a fia most fekete üstökét vakargatja – Nekem is indulnom kell, ma nagyon fontos tárgyalásom van. De… apám itt van velem, hát ő talán tud… - mondta bizonytalanul.
- Apa… - kukkantott be a fiú a nappaliba – vigyáznál a szomszéd kislányra? Fínia nagyon kedves teremtés.
- No, hát nincs apja annak a kislánynak? – morogta az öreg, de ekkorra a szomszédok már a nappaliban álltak. Linna fiatal, csinos tündérlány volt, hosszú barna hajjal, nagy, tengerkék szemekkel. Fínia hatévesforma, szöszke kislány, szakasztott, mint az anyja.
- Igazán hálás lennék… - kezdte Linna, s elpirult. – Nagyon fontos lenne…
- Hát jó… - bökte ki Pompollo. Zavarban volt ő is. A kislány egy kifakult takarót meg egy pókselyemruhás babát szorongatott, és bizalmatlanul méregette a nagydarab, szakállas öregembert. – Csókolom – suttogta. Tengerkék szemei tágra nyíltak.
- Birsbereki Linna vagyok. – nyújtotta a kezét a csinos tündér. - Ő a lányom Fínia. Nagyon köszönöm a segítségét. Ígérem, Fíniával nem lesz gondja. Szófogadó. Beveszi a gyógyszert. Mindent megeszik.
- Zúzmarássy Pompollo – csapott Linna tenyerébe ügyetlenül az öreg tündér. – Hagyja csak itt Fíniát. Semmi baja nem lesz. Elbírtam én egy megvadult vaddisznófalkával is, egyszer télen, amikor… Hát, mindegy – csendesedett el az öreg.
A fiatalasszony most a lányához térdelt le. – A bácsi vigyáz ma rád. Légy jó, Fínia. Tudod, kétszer kell bevenni a gyógyszert. Este jövök hozzád, kicsim – megölelte a hüppögő tündérkét, majd sietősen elbúcsúzott. – Köszönöm még egyszer, Pompollo. – Egy pillanatra megvillantotta mosolyát, majd felkapta válltáskáját és kisurrant a szobából.
Mollo is sietősen pakolt. – Köszi, Apa. Linna nagyon rendes lány. Egyedül neveli Fíniát. Hát, nem könnyű ez.
- Csinos. És egyedül. Pont, mint te – sandított az öreg a fiúra.
- Jaj, apa – pirult el Mollo. - Jövök én is este. Ha baj van, küldj cinkét. Cinkét mindenhol találsz errefelé. Hú, elkések! Szia, Fínia! Szia apa! – búcsúzkodott, majd táskáját lóbálva kiviharzott a lakásból.
Az öreg s a kislány zavartan bámulták egymást.

ínia a konyhaasztalon üldögélt, a lábát lógázta, s egy hatalmas baracklekváros lepényt egyensúlyozott a kezében. Maszatos arccal fordult a kisszéken ücsörgő öreg tündérhez.
- A bölényeset meséld, Pomp! A bölényeset! – kuncogott a kislány.
- Hát, az úgy volt, csillagom, - kezdte Pompollo, miközben pipáját tömködte – hogy egy fránya bölény, bizonyos Múúki nevezetű, betévedt az erdőnkbe. A bölények egyébként jámbor népség, de ez a Múúki, hát ez különösen fafejű volt. Hoppá! – csapott a homlokára az öreg. – A gyógyszered, kislányom! Be kell venni a gyógyszert!
- Figyelj, Pompollo, - biggyesztette le a száját a lány – én nem is vagyok igazándiból beteg. Csak otthon akartam maradni az anyukámmal. Olyan keveset van itthon. – bökte ki rövid hallgatás után.
- Ohó, szóval így állunk, kisasszony! – dohogott az öreg. – Na és elmondjam én ezt anyukádnak, ha este hazajön? Biztosan aggódik érted.
- Hát ne – hajtotta le a fejét a lányka.
- Úgy lesz, nem szólok. De estére meggyógyulsz, rendben?
- Rendben, Pomp – Fínia már ismét vigyorgott. – Olyan jó idő van, nem nézzük meg a várost? Azt mondtad, sosem láttad még!
- Hohó, kicsim! És mit szól ehhez anyukád? Csavargás a városban?
- Nem megyünk messze… Naa… Menjüünk… - fogta meg Fínia az öreg kezét.
Pompollo a fejét vakargatta.
- No jó, lehet róla szó! Egyébként, én is szeretnék egy dolgot elintézni. Segíthetnél nekem.

ikorogva nyílt a kapu, s az öreg tündér meg a kislány az utcára lépett. Pompollo magára kanyarította felleghajtóját, és Fínia is előhúzott hátizsákjából egy könnyű rigótoll-kabátot.
Kettesben baktattak lefelé az utcán. Szép napos délelőtt volt, csak néhány kóbor bárányfelhő sodródott az égen. A folyó felől a nagyváros moraja szállt.
- Megnézzük a piacot először? – fordult a lány Pompollóhoz. – Az mindig olyan vicces! Lent van a folyópartnál.
- Lehet róla szó – mormogta bajusza alatt az erdő-tündér.
Megtorpantak. Az utca itt csatlakozott a folyó mellett futó széles úthoz. Lovak, szarvasok, kutyák húzta fogatok száguldoztak, de láttak óriás túzokon lovagló réti törpét, békafogaton utazó manóuraságot is. Erdei-mezei tündérek, manók, törpék siettek a dolguk után az utat szegélyező széles gyalogjárdákon. S a legkülönbözőbb állatok, egyesével vagy csoportban: rókák, borzok, zöldszemű vadmacskák, kócos farkaskölykök, lassan baktató medvék. Olykor feltűnt egy-egy zebra, tigris vagy pingvin is.
- Ejha – szólalt meg a bámészkodásba beleszédült öreg.  - Ez aztán a tömeg. Csoda, hogy nem tapossák le egymás sarkát.
- Gyere Pomp – Fínia magabiztosan elindult a járdán. Szinte ügyet sem vetett a sokadalomra.
- Hej, hej, kislány! Ne siess annyira! – Pompollo megpróbálta felvenni a lány lépéseinek ritmusát. Az út egyre lejtett, s lassan közelített a folyóhoz. A tömeg egyre sűrűbb lett, sokan tartottak a piac és a híd felé. A dombról lefutó lejtő után a lapos folyóparti területre jutottak. A Danut eltakarták az utcában sorakozó magasba nyúló, sokablakos házak. Végül az út éleset fordult balra, s ott álltak a piac szélén. A nagy, zöldesbarna folyó néhány száz lépésnyire hömpölygött, kicsit lejjebb pedig a híd magasodott. Az út  két kapuszerű kőpillér alatt futott át a túlpartra. A pillérek között vasláncok húzódtak, ezek tartották a hidat.
Pompollo megállt a sarkon, s a folyót, meg a látképet uraló építményt figyelte. A körülöttük hullámzó tömeg azonban alig vetett ügyet a látványra, legtöbben a piacra vagy a túlpartra siettek.
- Úgy hallottam, a hidat négy oroszlán őrzi… - mondta az öreg, miközben a folyót fürkészte.
- Igen, kettő ezen az oldalon, kettő túloldalt – fordult hátra Fínia. – De most, úgy látom nincsenek itt. Biztos dolguk akadt – vont vállat a kislány. - Szeretnek a városban sétálgatni. Gyere Pomp, nézzük meg a piacot.

ínia ismerősként mozgott az árusok hosszú sorai közt, néhányan már előre üdvözölték. Nem sietett, mindent végigmustrált töviről-hegyire. Pompollo a nyomában ballagott, néha ő is elbámészkodott, le-lemaradt.
Manók és tündérek árultak leginkább: gyümölcsöket, füveket, virágokat, faketrecekben gyíkokat, madarakat, pockokat, egereket, patkányokat. Az öreg erdőőr összevont szemöldökkel figyelte a bezárt állatokat. Bogár-árus tündérrel is találkoztak: asztala rikító színű és legkülönfélébb méretű dobozoktól roskadozott. Lassú, kitartó kaparászás hallatszott felőle, ahogy a rovarlábak jártak a papírdobozok falán. Egy sárgás üvegben óriás szentjánosbogarak röpködtek fel s alá.
Pompollo végül nem állta meg, hogy meg ne szólítson egy köpcös, vörös körszakállas tündért, a ketrecbe zárt pelék gazdáját.
- Hmm, jónapot uram – kezdte. – Hogy a pele? Kéne nekem vagy kettő.
- Hat garas egy. Kettőt tízért adok – válaszolt az árus, megvillantva sárgás fogait.
- Kékes színű pele kellene nekem. Valahol ott lent, az asztal alatt láttam ilyeneket.
A körszakállas bosszús képpel lehajolt, s matatni kezdett az asztal lábánál. Pompollo gyorsan kihasználta az alkalmat, s óvatosan megnyitotta néhány állatka ketrecét. – Fussatok – suttogta nekik, aztán szélesen rámosolygott az ismét feltápászkodó árusra. – Igen, ezeket kérem.
Beletúrt egyik mélységes zsebébe, s rövid keresgélés után előhúzott néhány megfeketedett érmét. Óvatosan átvette a peléket, s lapáttenyerében egyensúlyozva az állatokat, a kislányhoz lépett.


- Nézd Fínia – szólt – kék pelék. Sajnos, egyre kevesebb akad manapság belőlük. Tessék, engedd el őket – nyújtotta oda az állatokat a megszeppent lánynak.
- Elengedjem? De hisz most vetted! – csodálkozott a fiatal tündér.
- Jobb nekik valamelyik ligetben, hidd el. Ne félj, nem bántanak. – Az apró állatok átugrottak Fínia tenyerére.
– Csikiz – vigyorodott el a kislány.
Pompollo odahajolt, s valamit suttogott a megszeppent állatkáknak.

 

Azok vártak egy pillanatig azután szélsebesen a földre ugrottak, s elszeleltek a dombokon zöldellő bokrok felé.
- Mehetünk – mosolyodott el az öreg.
Néha egy-egy baljóslatú alak is feltűnt a tömegben: boszorkák, mágusok, talpig feketében. Kvimkum városában bizony sötét varázslók is éltek, de jórészt ártalmatlanul és észrevétlenül, magányosan megbújva ódon házaikban, fénytelen pincéikben.
Néhányan árultak is közülük. Fínia ijedten húzódott az öreg erdőőr mögé, amint az egyik csuparánc, feketekarikás szemű boszorkány rámosolygott. A banya előtt pókok, meztelen csigák sorakoztak piszkos üvegekbe rejtve. Az asztal túlsó végén ködös üveggömbök, gondosan csokorba kötött varázsfüvek, furcsa színű és alakú magok sorakoztak.
Másutt törpék árulták hatalmas rézüstjeiket, cserepeiket. Egy hórihorgas, kékköpenyeges, vénséges-vén tündér asztalán furcsábbnál-furcsább tárgyak sorakoztak. Fényes felületű dobozkák, oldalukon gombok sokaságával, csillogó, kör alakú lemezek, fémpénzek, apró színes bábuk, piciny, fémből készült, a fogatokhoz hasonló alakú, négykerekű eszközök.
- Ezek böhöm dolgok – lépett a pulthoz Fínia.
Pompollo is érdeklődve nézte a különös portékát. – Manapság már igen nehéz átjutni hozzájuk. Nem túl vendégszerető hely az, azt mondják. Kevesen is vágynak oda. Bolondok azok a böhömök. És csak egyre bolondabbak lettek, minél inkább magukra hagytuk őket. Úgy mesélik, valaha együtt tudtunk élni velük…
- Hát, manapság nem járnak ide böhömök. Anyu azt mondta, jóval kevesebb az ajtó, mint régen. – csacsogta a lány. - Locsmodár bácsi, a házmesterünk meg azt mesélte egyszer, hogy minél messzebbre kerülünk egymástól, annál kevesebb lesz az átjáró is… - Fínia elgondolkozott, miközben keze a sok ismeretlen holmi közt matatott. Felvett egyet az asztalon fekvő apró négykerekű fémkocsik közül, azt nézegette. Összevont szemöldökkel betűzte az alján található hangya-betűket: - Su-per car… Meg… made in… ööö… China. Mi az a supercar, Pomp?
- Bolondok azok a böhömök, hidd el – morogta Pompollo, majd hirtelen felkiáltott. – Héj!!! Mi az?
Egy kócos, szürkésfekete farkaskölyök ütközött a lábának. Szinte lepattant Pompollo combjáról, s a nagy lendülettől a földre huppant.
- Hé! Az orrom! – méltatlankodott. Mérgesen méregette a tündért. – Igazán odafigyelhetnél, öregember.
- Ejnye, hékás! De nagyon felvágták a nyelved! Talán bocsánatot kérnél…
- Gombo nem szokott csak úgy bocsánatot kérni, öregem – a farkaskölyök még mindig a tündért vizslatta.
- Hát, én ahány farkast csak ismerek, mind illemtudó – hajolt le az öreg a dacos szőrgombóchoz.
- Te farkasokat? Persze, el is higgyem… - pislogott a kölyök.
- Hát igen, képzeld el.
- Na és ismered például Dorongot, a Tavasz-hegyi bandák főnökét?
- Nem, nem ismerem - felelt Pompollo. Még mindig farkasszemet nézett Gombóval.
- Éés… ismered például a nagy Subakot, aki a túlsó parton, a Széles utcában lakik? Ő aztán kemény legény…
- Vele sem találkoztam még. Nekem más barátaim vannak. Például Ukk, a nagyerdei farkasok királya. Vagy Gorongó, a Rettenetes. Ugye, hallottál már Gorongóról?
- Gorongó? – a kisfarkas zöld szeme elkerekedett. – Te ismered Gorongót? Ismersz erdei farkasokat?
- Minden erdei farkas a barátom, innen egészen a nagy kék hegyekig. Elég egy cinkét küldenem az erdőbe, és rögtön itt terem mindegyik. Hát, lehet, hogy kiporolják a bundádat, ha megtudják, hogyan beszélsz velem…
- Nem kell cinke – válaszolt dacosan a kölyök, de már nem nézett az öreg tündér szemébe.
- Mit csinálsz itt a piacon? – kérdezősködött tovább Pompollo. Fínia először ijedten figyelte az apró farkast, de mostanra már ő is közelebb merészkedett.
- Veszek ezt-azt, eladok ezt-azt. Így megy ez – Gombo ismét pökhendi modorát vette elő.
- Iskolában lenne a helyed… Hol vannak a szüleid? – kérdezte a tündér.
- Nincsenek szüleim – morogta a kölyök. Kerülte az erdőőr tekintetét. – Na, megyek a dolgomra… Viszlát, öreg – mordult fel, de még nem mozdult.
- Megyünk mi is. Dolgunk van a túlparton. Persze, könnyebb dolgunk lenne, ha valaki, aki jól ismeri a várost, elkísérne. Majd találunk valakit – Pompollo feltápászkodott, leporolta a nadrágját, s kézen fogta a mellette álldogáló kislányt. – Gyere, Fínia, átsétálunk a túlpartra.
- Ööö… nekem is arra van dolgom – szólt utánuk a farkaskölyök. – Én aztán úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Látom, nem vagy túl ismerős erre, így hát úgy döntöttem, segítek nektek.
- Hát, jó – fordult hátra az öreg. – Tarts velünk. Zúzmarássy Pompollo vagyok, a kislányt pedig Fíniának hívják.
- Gombo vagyok. Gombo, a Szörnyűséges. Igen, így neveznek.
- Hát akkor, kedves Szörnyűséges, vezess minket a túlpartra.

 

agyogó napsütésben ballagtak a hídon, a folyó szélesen hömpölygött alattuk. A farkaskölyök nyelve hamarosan megeredt, s innen ő tartotta szóval a tündéreket. Nagy hangon mesélte a város legfrissebb híreit, részletesen kitárgyalta, kiről, miről beszél mostanság az utca népe.
A hídon épp olyan furcsa, sokszínű tömeg hömpölygött, mint a város utcáin. Díszes fogatok száguldottak el mellettük, a bakon tündérek, manók, boszorkányok ültek.
Végül átértek a túlsó oldalra. A lapos kövekkel borított folyóparton apró fából ácsolt mólók, itt-ott nagyobb kikötőhelyek, kőbakok sorakoztak. Maga a part jórészt érintetlenül nyúlt a távolba, de azután beljebb itt is széles, forgalmas út húzódott, e mögött pedig magas, görbe tetőkkel fedett házrengeteg kezdődött. a sokemeletes, tarkabarka épületek közt néhány szélesebb út indult, ezek azután gyorsan apró, szűk, ide-oda tekergő sikátorokká bomlottak. A háztetők szinte összeértek odafönn.
A hídfő mellett kétoldalt, akár a hegyvidéki oldalon, két emelvény magasodott. Pompollo most megcsodálhatta a hidat őrző oroszlánokat. A hatalmas állatok lustán nyúltak el a széles kőpadon, alig törődtek a lábuk alatt hullámzó sokasággal.
- Azt mondják, nincsen nyelvük, beszélni sem tudnak – súgta az öreg a kislánynak.
- Van nekik nyelvük, csak innen nem látszik. Én beszéltem is az egyikkel, egyszer – felelte Fínia.
- Az oroszlánok? – szólalt meg Gombo. – Jaj, hát őket ismerem. Haverjaim. A nevük: ennek a kettőnek itt Hibi és Habi. A túloldaliak meg… ööö… Leon és Ádámka. Azt az utolsót állítólag valami böhömről nevezték el, aki a böhömöknél a böhöm-városban a böhöm-hidat építette.
Gyorsan hátrafordult, és széles mozdulatokkal, a lehető legfeltűnőbben integetni kezdett a fejük felett pihegő állatok felé – Hello, Hibi! Szevasz, Habi! Hogy s mint? Na, mi a helyzet?
A két fásult oroszlán egy pillantásra sem méltatta az odalent hadonászó kölyköt. – Hát, egy kicsit öregek már, nagyothallanak. De azért jó gyerekek. Mondom, a haverjaim – vont vállat a farkas.
Megálltak a part menti út szélén.
- Merre megyünk? – szólalt meg végül Gombo. – Mit akartok megnézni?
- Hát, lenne egy elintézendő feladatom – vakargatta az állát Pompollo. – Az Erdő- és Ligetügyi Hivatalt keresem.
- Erdő- és Ligetügyi Hivatal? – a kölyökfarkas zöld szemei elkerekedtek. – Az meg mi?
- Egy nagy elegáns ház, valószínűleg. Sokan járnak oda dolgozni. Hivatal. Várjál csak! – csapott a homlokára az öreg - Van nálam egy levél. Abban biztosan benne van. Egy pillanat, mindjárt megolvasom – keresgélt egy ideig kabátja hatalmas zsebeiben, végül előhúzta az gyűrött, citromsárga juharlevelet. Összevont szemöldökkel böngészte egy ideig.
- Asszongya… Szagosberkenye ucca 35. No, Szagosberkenye ucca? – nézett kérdőleg Gombóra.
- Ja, az? Hát, mi sem könnyebb ennél. Itt van, nem messze – vigyorgott a farkas. – Hát miért nem ezzel kezdted? Gyertek csak utánam, de nehogy lemaradjatok! – azzal szaporán elindult az út mentén. A két tündér kézen fogva követte.

farkas peckesen szedte a lábait legelöl, nyomában a két tündér lépkedett.
A háztetők szinte összeborultak a fejük felett, hűvös árnyékok borították a girbegurba utcákat. Magas, ódon házak sorakoztak egymás után, megsárgult, fakó ablakokkal, boltozatos kapualjakkal. Alig néhányan mozogtak a környéken. Egy-két dolga után siető tündér, sötét hivatalnok-egyenruhában, a házak aljában megbúvó apró boltok gazdái, manók, hajlott hátú, mogorva koboldok.
Félóra múltán Gombo már egyáltalán nem volt peckes. Farka a járdát seperte, fülei szinte a szemébe lógtak.
- Hmm… biztos tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Pompollo. Fínia csüggedten gyalogolt az erdőtündér jobbján.
- Hát… - a kölyök megtorpant, mancsával az állán babrált. – Pöpöpö… azt mondja… Menjünk, mondjuk erre! – mutatott egy sikátorra jobbra előttük.
- Biztos? – Fínia bizalmatlanul méregette az árnyékba burkolózó szűk utcácskát.
- Hát persze! – Gombo ismét összeszedte magát. Szélesen elmosolyodott, kivillantva fehér fogsorát. – Erre, és azután egy pincelejáraton át levághatjuk az utat.
- Egy pincén át? Nem nagyon tetszik ez a megoldás – értetlenkedett az öreg tündér.
- Igen! Tudod, egy csomó régi, girbegurba pincét találni errefelé. Szinte mindenhova el lehet jutni rajtuk keresztül. Ne aggódj, itt nőttem fel, az utcán. Gyertek! – kiáltotta, azzal befordult a sarkon. A két tündér kevés lelkesedéssel, de követte.
- Erre, erre barátaim! – Gombo egy apró ajtóra mutogatott. A bejárat nyitva állt, szűk kőlépcsők vezettek a dohszagú sötétbe. – Sokan járnak a pincéken keresztül, ne aggódjatok már! – a farkas megpróbált biztatólag mosolyogni, persze, egy farkas számára ez nem is olyan könnyű feladat.
Leereszkedtek a pincébe. Fínia idegesen szorította Pompollo kezét. Régi, pókhálós, téglafalú folyosó vezetett a távolba. Fény csak egy-egy távoli pinceablakon szűrődött be, tompa derengésbe vonta a falat összevissza behálózó, ezüstös csiganyomokat.
Elindultak. Gombo ismét teljes önbizalommal kacsázott elől, mögötte a tündérek botorkáltak. Itt-ott ajtók nyíltak kétoldalt, s a távolban néhány alak is mozgott a félhomályban. Apró, sötét boltok, kamrák bújtak meg itt a föld alatt. Fínia kerek szemekkel bámulta ezeket a sötétben felbukkanó, majd ismét tovatűnő pöttöm üzleteket. Néhányat dobozokkal, poros üvegekkel, sápadt tükrökkel, ódon könyvekkel zsúfoltak tele, más kamrákból szárított füvek, bogyók illata szűrődött ki.
- Hát, az igazat megvallva, jórészt mágusok meg banyák járnak erre… Sok érdekesség pihen ám ezekben a dobozokban! – magyarázott a farkas.
- Beszéd helyett inkább szedd a lábad, fiam! – dörmögte Pompollo a félhomályban.
A folyosó hirtelen kiszélesedett, s akarva-akaratlanul egy üzlet belsejében találták magukat. Egy terem szélén álltak, melynek falait a plafonig telezsúfolták a legkülönfélébb, furcsábbnál-furcsább tárgyakkal. A bolt itt húzódott, a kiszélesedő folyosón, a kijárat a jókora szoba túlsó felén nyílt. Itt a folyosó ismét összeszűkült, s tovább kacskaringózott a messzeségbe.
A terem közepén is néhány sorban asztalok és ládák álltak, roskadásig megrakva könyvekkel, szövetekkel, furcsa és ismeretlen tárgyakkal.
Lassan beljebb óvakodtak. Gombo találta fel leghamarabb magát, orrát szinte belefúrta az egyik asztalon emelkedő kacathalomba. – Jó kis cuccok vannak itt… egész jó cuccok.
Belekotort a kupacba, s egy sötétbarna üveggömböt húzott elő. Rázogatta, szagolgatta, belebandzsított. – Nem tudom mi ez, de valamire majd csak jó lesz – mormogta, azzal bundájába süllyesztette, mintha csak zsebre vágta volna.
- Menjünk fiam. Azt a vacakot meg tedd vissza – lépett mellé Pompollo. Fínia is lassan a terem közepére óvakodott.  Az öreg kék kabátjába kapaszkodott, onnan pislogott a falak mellett húzódó pókhálós szekrényekre.
Gombo morcos képpel visszadobta a gömböt. Már a kijárat felé indultak, amikor vékony, reszelős hang szólalt meg a hátuk mögött.
- Hová-hová kedves vendégeim? Ne siessetek annyira!
Nem hangzott épp fenyegetően, de valamiért mindannyian megdermedtek. Amint hátrafordultak, egy vénséges-vén, kócos mágus állt előttük. – Sok minden érdekesség van ám itt! – elmosolyodott, de ennél baljóslatúbb vigyort a tündér még soha nem látott. Fínia gyorsan az öreg erdőőr háta mögé bújt.
- Inkább megyünk – Pompollo ismét megfordult. A túloldalon a kijárat zárva volt.
- Válogassatok csak – folytatta a mágus mézes-mázos hangon – nem is kell fizetni, csereberélhetünk is. Sok mindent elfogadok cserébe. Sok mindent megadok egy tolvaj farkas bundájáért, például – a mosoly leolvadt a sötétruhás vénember arcáról, villámló tekintettel méregette Gombót. A kölyök azonban nem jött zavarba.
- No, idefigyeljen öregapám! Az én bundámra ugyan ne fájjon a foga, mert könnyen beletörhetik! – azzal mérgesen toppantott egyet.
- Engedjen ki minket – Pompollo halkan szólt.
- Adjátok nekem a tolvaj farkast, és mehettek – a vén mágus közelebb lépett. Hosszú, piszkos körmű ujjaival fekete köpenyét babrálta – Adjátok oda a farkast!
- No, gyere, fogj meg, vénember! – Gombo pimaszul a mágus elé állt. – Nem tudsz te már csoszogni sem!
A varázsló azonban meglepő fürgeséggel a farkasra ugrott: Fínia felsikított, de a következő pillanatban a kölyök már kibújt a vén mágus öleléséből. Vigyorgott, kezében egy jókora rézkulcsot lóbált – Pompollo, nyisd ki az ajtót! – kiáltotta, s a kulcsot a tündér felé dobta. Az erdőőr egyik karjával felnyalábolta az ijedt kislányt, és a kijárathoz rohant.
A kulcs, bár nagyobbnak tűnt, mégis belecsusszant a zárba. Valami csikordult odabenn, s az ajtó feltárult. A mágus derekát tapogatva, morogva tápászkodott fel a földről. Pompollo Fíniával a hóna alatt kifordult a folyosóra. Gombo ott kapkodta a lábát a nyomukban. Úgy bevágta az ajtót, csak úgy zörgött.

sötét folyosón bukdácsoltak. Mögöttük a mérges mágus kiabálása visszhangzott. A folyosóról nyíló apró boltok gazdái – sápadt manók, morcos koboldok – meglepetten figyelték a menekülőket kirakatüvegeik mögül.
Valami felszisszent a sötétben. Pompollo hátranézett. Egy zöldes színnel világító, turbános, bajuszos alak repült feléjük. Lába elveszett valahol a padló fölött gomolygó félhomályban. Gyorsan közeledett.
- Ajaj, egy dzsinnt küld utánunk az öreg! – mordult fel az erdő-tündér. – Gyorsan el kell tűnnünk innen!
Rohantak tovább, de a folyosónak csak nem akart vége lenni. A mérges dzsinn egyre közelebb került.
- Baloldalt Pompollo, baloldalt! – kiáltotta Gombo, aki farkasszemeivel jobban látott a félhomályban. Valóban, a folyosó bal oldalán, egy apró mélyedésben öreg, pókhálós faajtó húzódott, hatalmas, az időtől megfeketedett rézkopogtatóval.
A tündér lenyomta a díszes kilincset, de az ajtó nem mozdult. A dzsinn már ott gomolygott, néhány lépésre. Pompollo utolsó lehetőségként a kezében szorongatott kulccsal próbálkozott. A nehéz rézkulcs, ismét, mintha csak összehúzta volna magát, alig érezhetően megremegett a tündér kezében, s becsusszant a kulcslyukba. Pompollo megint lenyomta a kilincset, s az ajtó vészes nyikorgással kinyílt. Éles fény csapott a szemükbe, s az erdőtündér megtorpant a küszöbön. Gombo így teljes erejével rohant bele hátulról. Egy gombócban zuhantak ki a fényre.
Friss huzat száguldott végig a dohos folyosón, s az ajtó becsapódott a dühös dzsinn orra előtt.

 

ompollo a földön hasalt, Fínia mellette. Gombo a hátukon csücsült. Mindhárman tágranyílt szemekkel, halálos ijedtségben néztek körül.
Éles, fehér fény és zaj hullámzott mindenfelé.
Körbevették őket a böhömök.
Mindenütt ott voltak, sűrű tömegben siettek jobbra és balra. Arcra a tündérekhez hasonlóak, de magasabbak, testesebbek, furcsa ruhákban, táskákkal, hátizsákokkal. Hosszú sorokban mozogtak, átléptek egy szélesre nyitott üvegajtón, egy hatalmas, kattogó, a mélybe vezető fekete-szürke lépcsősor felé meneteltek. A lépcső felkapta őket, s eltűntek odalenn. Mások egy szomszédos lépcsőn utazva a mélyből bukkantak elő. Unott arccal bámulták egymás hátát, majd a gyorsan a dolguk után siettek. Alig néhányan figyeltek fel a fényes terem sötét padlójára zuhant öregemberre.
Pompollo feltápászkodott, leporolta magát, s Fíniát. Nagy, földalatti teremben álltak, melyből három oldalt széles kőlépcsők vezettek a felszínre. A fény a plafonra szerelt, fehér fényű lámpákból zuhogott le. A hátuk mögött a fekete mozgólépcső zakatolt. Gombo négylábra ereszkedett, s befarolt az öreg tündér mögé. – Tűnjünk innen – morogta összeszorított szájjal.
A tündér próbálgatta a bejáratot, melyen átesve ide érkeztek – ezen az oldalon fényes-szürke vasajtó volt, kilincs nélkül, csupán egy szürke ajtógombbal – de az nem engedett. Szíve még mindig a torkában dobogott, s Fínia is ijedten lapult a falhoz.
A böhömök azonban ügyet sem vetettek rájuk. Morcos arccal rohantak a dolguk után, csak egy-egy furcsálló pillantást vetettek az öregre meg a kislányra.
Pompollo végül összeszedte bátorságát. – Menjünk – motyogta, azzal kézen fogta a tágra nyílt szemű Fíniát, s elindult az egyik lépcső felé.
Odakint egy kis, szűk térre jutottak. Mindent betöltött a zaj és a por. Kétoldalt hatalmas, magas házak kerítették a területet. Megfordultak, és a látványtól hátrahőköltek. Néhány lépésnyire széles út vezetett, melyet zsúfolásig megtöltöttek a zúgó, brümmögő fogatok.
– Pont olyanok, mint azok a furcsa kiskocsik a híd melletti piacon – gondolta rémülten Fínia.
Ezek azonban hatalmasnak, s villámgyorsnak tűntek. Zörögtek, morogtak, bűzös füstfelhőket eresztettek a levegőbe, s megállíthatatlan folyamként, több sorban zúdultak végig az úton. Másutt hatalmas, hosszú, sötétkék járművek álltak meg az út mellett zihálva. Feltárultak az oldalukra szerelt üvegajtók, és böhömök tódultak az utcára. Más böhömök felszálltak, az ajtók szuszogva becsukódtak, s a hatalmas fogat morogva elindult.
A széles út túlsó felén is óriás, szürke kőházak magasodtak, az egyik teljes egészében szürke hálókba csomagolva. Mellette rengeteg daru nyúlt az égre. Ha balra néztek, a távolban nagy-nagy fehér híd terpeszkedett, de a folyót innen már nem láthatták.
Fínia kezét a fülére tapasztotta, csendben pityeregni kezdett. Pompollo megbűvölten nézte az úton hömpölygő autók áradatát, aztán a portól köhögni kezdett. Végül szó nélkül felkapta a síró kislányt, s rohanni kezdett, el a zajos utca széléről. Gombo farkát behúzva loholt utánuk. Az erdőtündér csak rohant, csak rohant, körül sem nézett, úgy tört utat magának a böhömök tömegében. Csak futott, csak el, csak minél messzebb a zúgó, dübörgő áradattól.
Átfutott egy keresztező utcán, autók dudáltak rá, böhömök kiabáltak dühödten. Zúgott-búgott, dörömbölt a nagyváros.
Bevágott egy kisebb mellékutcába balra, és végre lassított egy kicsit. Itt a forgalom gyérebbnek tűnt, de az út szélét teljesen ellepték a mozdulatlan autók. Fínia már csak hüppögött a karjaiban. Az utcán lefelé menet végre valami bíztatót vett észre. Az utca bal oldalán, egy hosszú, emeletes fehér épület után, kert bújt meg a házak közt. Magas, zöld vaskerítés határolta, de bejárat is nyílt rajta. Nagy, zöld, kétszárnyú vaskapu, hívogatóan kitárva.
- Egy liget! Végre! – kiáltott fel Pompollo. – Itt megbújhatunk egy időre.
A kapun szürke fémtábla díszelgett, rajta írás, s egy piros vonallal áthúzott kutya képe.
- Mi van odaírva? Mi van odaírva? – kíváncsiskodott Gombo.
- Mmm… asszongya… - bámulta a szöveget az erdőtündér – hát, kutyáknak tilos ide bejönni.
- De farkasoknak lehet, gondolom – vágta rá a kölyök, azzal besompolygott az árnyas kertbe.
- Pompollo, hogyan jutunk haza? – kérdezte Fínia. Komoly arccal nézett az öregre. 
- Khm, mindjárt kitalálunk valamit. Ez a kert biztonságos helynek tűnik. Pihenjünk egy kicsit, s azután eldöntjük, mitévők legyünk - mondta Pompollo, s halványan elmosolyodott.
Reménykedett, hogy mondatai kellően magabiztosnak tűntek.

üggedten üldögéltek egy padon, a zölden virító kert egyik eldugott sarkában. Fínia a lábát lógázta, úgy nézelődött, Pompollo két tenyerében tartva állát, gondterhelten bámult maga elé. Gombo a bokrok alatt hűsölt. Meleg volt, a nap lassan delelőre hágott felettük.
A kert élte az életét, nem messze gyerekek rohangáltak, böhömök üldögéltek a padokon.
- Megpróbálhatnák megint azt az ajtót, ott lent… - szólalt meg bizonytalanul az öreg.
- Nem jó az. Tudod, mi azt tanultuk az iskolában, ezek az ajtók csak egyirányúak. Vagy ide nyílnak, s vissza, hozzánk nem; vagy visszavezetnek, de ide nem. Nekünk így mondta a tanító néni.
- A Verset ismered? – élénkült fel az erdőtündér. – Tudod, a Verset!
- Azt, amelyik az utat mutatja? – kérdezett vissza a kislány.
- Igen. Azt, amelyik felsorolja az átjárókat meg a pontos helyüket. Én vagy száz éve tanultam. Már csak az elejére emlékszem: „Három út most kanyarodik, vele… ööö…” látod, már elfelejtettem.
- Még nem tanultuk a Verset. De azt át is szokták írni, mert sok minden változik. Nem tudom, Pompollo… Szeretnék hazamenni – mondta, s szomorúan bámulta a cipőjét.
Az öreg tündér is csak sóhajtott, a kert fáit bámulta. Hallgattak. A ligetet betöltötte a gyerekzsivaj. Méhek, bogarak szálltak a levegőben.
- Éhes vagyok – nyüszögte aztán Fínia.
Pompollo zsebeiben kezdett turkálni, kisvártatva néhány kekszet húzott elő, majd egy megszikkadt almát. - Ezt még Vadalmafa adta nekem, az erdő széléről… - mormogta.
Fínia elvette, s széles mosollyal rágcsálni kezdte az ételt.
Egy apró, fekete macska lépkedett feléjük a bokrok alján. Gombo már figyelte egy ideje, most lábait maga alá húzva, ugrásra készen ücsörgött az árnyékban. Pompollo is felfigyelt a cicára, s elértette a farkas gondolatát.
- Ne, Gombo, hagyjad békén… - szólt a farkasnak.
A macska óvatosan lépkedett, majd a pad előtt néhány méterrel leült. Érdeklődve nézte a megfáradt vándorokat. Csendben üldögélt, csak néha hunyorgott sárga szemeivel.
- Jónapot, cicamica! Mi járatban vagy? – törte meg a csendet erdőtündér.
- Mau a nevem – szólalt meg a macska vékony hangon. – Ti tündérek vagytok, ugye?
- Honnan tudod? – bökte ki Fínia. Csodálkozva figyelte a jövevényt.
- Mi, macskák érezzük ám az ilyesmit. Ismerjük a tündéreket, bár egyre kevesebbszer jártok mifelénk.
- Kedves Mau, segíts nekünk! Eltévedtünk, és nem találjuk az átjárót, ahol hazajuthatnánk. Ha a macskák felismerik a tündéreket, biztos tudjátok, hol nyílnak az átjárók. Szeretnénk hazajutni – kérlelte Pompollo a cicát.
Mau egy hosszú pillanatig csak ült, s a tündéreket vizslatta. Kiismerhetetlen, sárga szemei végül Gombóra szegeződtek. Nagyot, lustát pislantott, majd megszólalt végre. - Nem, én nem ismerem az átjárókat. De lehet, hogy más igen. Szólok a tanácsnak. Az itt élő macskák figyelnek. Sok mindent látnak éjjel, sok mindent látnak nappal. Azt javaslom, délután hívjunk össze Cicatanácsot. Várjatok itt, visszajövök – nyervogta még, azzal egyet ugrott, s eltűnt a bokrok közt.

két tündér fásultan üldögélt a padon. A macska már jó ideje elment, s azóta csak vártak. Meleg lett, a kert is elcsendesedett. Nem szóltak, a kislány fáradtan dőlt az öreg erdőőr oldalához. Gombo a pad alatt hevert, fejét mancsaira hajtotta.
Megzörrent a közeli bokor, végre Mau ugrott ki a fűre. Leült, egy hosszú pillanatig ismét a fáradt tündéreket figyelte, azután megszólalt.
- Cicagyűlés lesz, mégpedig hamarosan. Az Elhagyott Ház padlására megyünk, a többiek ott gyülekeznek. Akár indulhatunk is. Kövessetek – az apró fekete cica elhallgatott, borostyánsárga, kiismerhetetlen tekintetét megint csak a jövevényekre szegezte.
- Köszönjük, barátom – Pompollo mélyen meghajolt, aztán egy nagyot nyújtózott, és készülődni kezdett.
Fínia is felvidult, apró kincseit visszapakolta hátizsákjába, felugrott, s máris indulásra készen állt. – Merre megyünk, cica? – kérdezte Maut. A fekete macska a menet élére állt. – Nem kell messzire mennünk: az Elhagyott Ház itt van, egész közel.
Ismét kiléptek az utcára. A tündérek egymás kezét fogva, idegesen lépkedtek a macska nyomán. Már kevésbé ijedtek meg az utcán végigrobogó autóktól. A forgalom is enyhült, kevesen mozogtak az utcán.
Néhány percnyi gyaloglás után Mau megállt egy régi, kétemeletes bérház előtt. A ház falára kifeszített ponyván öles betűk hirdették: AZ ÉPÜLET ELADÓ. A ház némán, üresen várta a jobb időket.
- Be tudtok jönni utánam? – kérdezte a macska. – Én besurranok akárhol, de a kapu zárva van.
- Van egy boszorkánykulcsunk – húzta elő szerzeményét Pompollo. – Talán működik itt is.
A kulcs nem hagyta őket cserben. A zár kattant, s a kapu feltárult. Átvágtak az árnyékos, elhagyott udvaron. Mau magabiztosan indult meg felfelé a hátsó lépcsőn. Régi korok illatai párologtak elő a foltos falakból, a talpuk alatt vakolatdarabok csikordultak, ahogy egyre feljebb hágtak a kőlépcsőkön. Gombo megállt a padlásfeljáró előtt, s elterült a hideg kőpadlón. – Megvárlak benneteket itt – mondta. – Az a sok macska még tán megijedne tőlem. Majd én őrködök inkább.
A padláson meleg, sárga fényben táncoló por, összevissza dobált könyvek, ruhák, bútordarabok fogadták a tündéreket. S még vagy húsz macska: kicsi, nagy, szürke, foltos, cirmos. A két tündér megtorpant a rájuk szegeződő macskatekintetek kereszttüzében.
Végül egy öreg, szürke, nagydarab kandúr szólalt meg. Tépett füle, s a szeme felett húzódó régi sebhely tanúskodott csatáiról.
- Üdvözlünk benneteket, tündérnép. A Tanácsot Mau hívta össze a ti megsegítésetekre. Remélem, valaki közülünk képes megoldást találni. Üljetek le, a Tanácsot megnyitom. A fő kérdés tehát az, ismer-e valaki tündérkaput? – nézett végig a macskákon. - Látott-e valaki tündéreket mostanában?
- Én ismerek tündéreket – szólalt meg egy cirmos. Egy gerendán ült, a parányi tetőablak előtt. – a mi házunkban feltűnnek néha. Az alagsorban van egy régi-régi ajtó, onnan bújnak elő.
- Kifelé jönnek? – kérdezte Pompollo. – Kifelé, ide a böhömök világába?
- Igen – hunyorgott a cirmos. – Szép ruhákban, jó illatokkal bújnak kifelé az ajtó mögül. Főként este járnak, de néha nappal is.
- Sajnos, az nem jó nekünk. – szólalt meg csüggedten Pompollo. – A mi ajtóink csak egy irányba vezetnek. Ha ki tudsz rajtuk jönni, akkor ott visszafelé nincs út. Olyan ajtó kell, ahol kilépnek tőletek. Olyan ajtó, ami mögött eltűnnek a tündérek.
A macskák hallgattak. Csak a szú percegett a vastag gerendákban.
- Nálunk… - törte meg a csendet egy öreg, kopott bundájú, sárga foltos macska. Vaksi szeme tompán derengett a félhomályban. – Nálunk egyszer… akkora egereket láttak, mint egy kisnyúl. Mondtam is az unokámnak…
- Most nem erről beszélgetünk, Apó – intette le a szürke kandúr. – Más valaki tud tündérekről?
Mély csend ült a Tanácsra.
A macskák egy része már minden érdeklődését elvesztette a téma iránt. Néhány cica nagy elmélyültséggel mosakodott, mások a porban motozó bogarakat figyelték. Végül egy apró, hófehér macska szólalt meg bizonytalanul. – Én ismerek egy kisfiút. A piros sapkás kisfiút. A barátom. Sokat beszél hozzám. Ő mesélt a tündérekről, akik a házukba surrannak be, és eltűnnek a folyosó végi ajtó mögött.


- Ez az! – élénkült fel Pompollo. – Ez jó lehet nekünk. Hol lakik a fiú?
- Nem tudom – válaszolt a fehér cica – soha nem vitt haza. Nem engedik neki. De sokszor találkozunk. Az iskola előtt szoktam várni. Kedves fiú.
- Oda tudnál vinni? – Pompollo feltápászkodott egy poros fotelből. – Szeretnénk beszélni vele.
A cica a beszűrődő fényt bámulta. – Igen. Nemsokára itt az idő. Vége az iskolának. Ilyenkor szoktunk találkozni. Lehet, hogy sikerül. – Felkelt a padlóról, s elindult a tündér felé. Furcsán, meg-megbicsakló jobb mellső manccsal járt. – Kacskamacska vagyok. Ha Nagymacska is úgy akarja, odavezetlek – hátrafordult, kérdően nézett az óriás kandúrra. A szürke színű vezér barátságosan hunyorgott. – Ha más nem tud ajtókról, ez lesz a legjobb. Vezesd őket, Kacskamacska.
- Igen, igen, vezesd! Vezesd csak! – bólogattak a macskák, a feketék, a cirmosak, a sárgák, s mind a többi.
- Menjünk – szólt halkan Kacskamacska, és furcsa, billegő járásával megindult a kijárat felé.

 

tündérek a sokablakos, régi iskola előtt álltak. Valóban nem kellett sokat gyalogolniuk. Fínia gyorsan barátságot kötött a fehér cicával, így Kacskamacska hamarosan már a karjában utazott. Onnan figyelt, s csak néha nyávogta el magát, ha a tündérek elbizonytalanodtak. A kislány már egészen megszokta a várost, egyre kevésbé tűnt megszeppentnek. Pompollo azonban még mindig bizalmatlanul méregette a szembejövő böhömöket, s összerezzent, ha egy autó húzott el mellettük.
Szerencsére itt, az iskola előtt autók sem jártak, de sok böhöm, kisebb-nagyobb csoport sétálgatott erre.
Kacskamacska a földre ugrott, s mosakodni kezdett. Pompollo és Fínia fáradtan ácsorogtak a járdán. A kislány összehúzott szemöldökkel böngészte a ház oldalán elhelyezett, lovast ábrázoló dombormű szövegét, az öreg tündér meg a körmét piszkálta.
Végül kinyílt az iskola ajtaja, zajongó gyerektömeg tódult az utcára.
A cica s a tündérek feszülten figyelték a tőlük néhány lépésre elviharzó tömeget. Kacskamacska nyikkantott egyet, s megindult a bejárat felé. Valóban, a gyerekek már szétszaladoztak, s az ajtóban feltűnt egy vékony, barna hajú fiú, nagy táskával, piros sapkában. Mielőtt azonban a macska odaérhetett volna, két magas, nagydarab, fiatal böhöm toppant a fiú elé. Két-három évvel lehettek idősebbek.
- Mi van kismárkus? – kérdezte az egyik. Rágógumit rágott, kezét piszkos farmerjába dugta.
- Nem felejtetted el a holnapot ugye? – szólalt meg a másik is, egy pattanásos, zsíros hajú kamasz. – Lesz kapsz, kismárkus. Aztán ott legyél, a kertben. Este hat. Ne gyávuljál, kisöcsi.
A piros sapkás fiú lesütötte a szemét, valamit mormogott maga elé.
- Nem hallom, kismárkus – böködte a gyereket a piszkos farmeres. – Na csá, és ott legyél holnap! Lejátsszuk… - mondta még, azzal faképnél hagyta. Néhány lépés után még visszafordult, foghíjas vigyorral, öklével a tenyerébe csapkodva mutatta, mire számíthat a fiú.
Kacskamacska nyivákolva futott a gyerekhez. A fiú mosolyogva hajolt le a pici fehér cicához – Szia, Kacska… - suttogta, aztán ölbe vette barátját. – Menjünk a kertbe?
Azután meglátta a közelben álldogáló két tündért. A többi gyerek, miközben az utcára zúdult csak egy-egy kérdő pillantást vetett Fíniára, s a bajszos-szakállas öregre, a fiú azonban merően bámulta őket. Meglepetés és ijedtség tükröződött az arcán.
- Ezek bántani akartak? – bökött a fejével a távolodó kamaszokra Pompollo.
- Mit akartok tőlem? Miért vártatok itt? – kérdezte a fiú. Az ijedtség nem tűnt el az arcáról, a hangja remegett. – Ti is olyan…
- Nem akarunk ártani neked. Kacskamacska elmondta, hogy ismered a népünket. Mi kérünk segítséget tőled – Pompollo igyekezett nyugodtan beszélni.
- Segítesz nekünk? – szaladt oda a gyerekhez Fínia. – Nagy bajba kerültünk, tisztára eltévedtünk, és ha nem érünk haza, anya agyon aggódja magát, én meg kikapok. Megmutatod az ajtót?
- Melyik… melyik ajtót… - hebegte a sapkás fiú.
- Tudóód, ami nálatok van… - magyarázta Fínia. – Az ajtó, ami mögött eltűnnek a tündérek. Haza szeretnénk jutni.
- Tündérek vagytok? Tényleg tündérek vagytok? – kérdezte idegesen a fiú. – Inkább csak ti is gúnyolódni, meg verekedni akartok, mi?
- Tudod, hogy azok vagyunk, fiam – szólt Pompollo. – Látod rajtunk, nem? Olyasformák vagyunk, mint azok, akik odajárnak, nem?
- De – hajtotta le a fejét a fiú. Kacskamacska a lábánál dörgölőzött, dorombolt.
- Látod, a cicád is megbízott bennünk. Ő segített rajtunk. Ő nem árulna el téged. Segíts, kérlek – fejezte be csendesen Pompollo.
- Hát jó – egyezett bele rövid hallgatás után a fiú. – De utána békén hagytok, ugye?
- Minket többé ne látsz – ígérte az öreg tündér. Halkan füttyentett, mire a biztos távolban, egy szomszédos kapualjban hűsölő Gombo is feltápászkodott, s odakacsázott.
- Nem bánt, ne félj – magyarázta Fínia. – Gombo jó barát.
- Rendben, menjünk.
A fiú összeszorított szájjal mustrálta a három idegent. Kacskamacska még ott körzött a bokájánál.

busz hatalmas szuszogással érkezett a megállóba. A böhömök tömege meglódult, csak a két tündér állt meredten a megállóban. Pompollo szemeit forgatta, görcsösen markolta kabátját. – Én ugyan fel nem szállok ide… - morogta. Fínia kicsit arrébb állt, s még mindig a jobbra előttük magasodó fehér hidat bámulta.
- Menjünk – szólt határozottan a fiú. Tekintete ide-oda repkedett. Fínia végül kézen fogta az erdőtündért, s megindult a busz felé. A fiú már az ajtónál állt. Pompollo az izzadtságot törölgette a homlokáról, de a kislány nyomában végül feltuszkolódott ő is. Gombo ott loholt a nyomukban, Kacskamacska Fínia hátizsákjában pihent.
A busz zötyögve elindult, az öreg tündér rémülten kapaszkodott. Fíniának sikerült leülnie, s maga mellé engedte a fiút is. A böhöm-gyerek most először mosolyodott el.
A hídon suhantak. Fínia az ablakhoz tapadva figyelte a nagy folyót, s a két parton terpeszkedő várost.
- Ott a hidunk! A mi hidunk! – mutatott izgatottan a távolba. – Az a mi hidunk!
- Az a Lánchíd. Lánchíd, mi így nevezzük – felelt a fiú. Mosolygott.
Az utasok már egy ideje a furcsa kis társaságot figyelték. Feszült csend ült a levegőben.
- Uram, a kutyára szájkosarat meg pórázt kéne tenni – szólította meg végül az egyik utas Pompollót. Az öreg tündér nagyot nyelt, de hang nem jött ki a torkán.
- Farkasoknak nem kell szájkosár – vigyorodott el Gombo, és feltápászkodott Pompollo mellől.
Hatvan szempár meredt a tündérekre. Azután hátul sikoltozni kezdett valaki.

 busz megállt, a fiú és a két tündér gyorsan leugrott a járdára. Mindhárman mosolyogtak, mintha csak egy közös csínyt követtek volna el. Gombo ott loholt a nyomukban.
- Most mi van? Miért? Nem volt igazam, Pompollo? – kérdezgette a tündért. Az öreg gondolkodott egy kicsit, de aztán csak legyintett. – Máskor azért befoghatnád a szádat. Halálra rémítettél egy csomó böhömöt.
- Ezek a böhömök nem ismerik a tréfát - morgolódott a farkas. Befordultak egy sarkon, a kisfiú gyors léptekkel vezette őket. – No jó, csendben maradok – ígérte meg azután, látva Pompollo szúrós tekintetét.
- Itt vagyunk – szólalt meg a fiú. Magas, szürke bérház belőtt álltak. – A lakásunk, meg az ajtó az első emeleten van.

Pompollo előhalászta a boszorkánykulcsot. A folyosó végén álló régi, ütött-kopott ajtót nézegette.
- Hát akkor, köszönjük, fiam. Légy jó. Mi már nem zargatunk többet – az öreg furcsán érezte magát. Fínia a táskájában turkált, végül előhúzta pókselyem babáját. – Ezt fogadd el, kérlek – mosolyodott el szomorkásan. Köszönjük, amit értünk tettél.
A piros sapkás fiú ügyetlenül forgatta kezében a babát. – Köszönöm – mormogta, de tekintetét már nem kapta el.
Kacskamacska halkan dorombolt, mancsaival a folyosó kövét nyomkodta, de nem szólt.
- Vidd haza a cicát. Talán nem dobnak ki vele. Kacskamacska nagyon szeret téged – tette a kezét a fiú vállára Pompollo. – Tartsd meg – mondta atyáskodva.
- Háát… talán – sütötte le a szemét a fiú.
A lakásból mozgás hallatszott. Valaki csoszogva közeledett az ajtóhoz. – Te vagy az, Jancsi? – szólalt meg odabenn valaki.
- Én vagyok az, mama – válaszolt a fiú. – Hazajöttem.
Kulcs zörgött a zárban. Pompollo kézen fogta Fíniát, s megindult a folyosó végi ajtó felé. Gombo sebbel-lobbal követte őket. Kacskamacska csendben dörmögött a fiú lábainál.
A boszorkánykulcs ismét működött. A szürke ajtó feltárult. Fínia még hátrafordult, s mosolyogva intett, azután mindannyian beléptek az ajtó mögül kiszűrődő fénybe.
Hársfa-illat szállt a folyosón, és Márkus Jancsi újra egyedül maradt.

steledett amikor Pompollo és Gombo végre befordult a Feketebab uccába. Jókorát sétáltak, a kapu a kis hegyi utcától meglehetősen messze nyílt. Fínia Pompollo karjában aludt, kócos szöszi fürtjei ide-oda himbálóztak.
- Na, egész érdekes volt ez a böhöm-város. Azt hittem, a böhömök böhömebbek. Jól szórakoztunk, nem? Nem, Pompollo? – kérdezgette az öreget a farkaskölyök.
- Bolond egy hely az – szűrte a szót a fogai közt a tündér. – Hanem az a fiú rendesen viselkedett. Nélküle még most is odaát kódorognánk. Szegény.
- Ja, és az a két fiú, akik az iskola előtt várták?  Szörnyűek voltak. Mit is mondtak? Holnap hatkor várják őt… vajon mit akarnak tőle? Szegény gyerek.
- Mit tervezel Gombo? Mi jár a fejedben már megint? – kérdezte az öreg tündér, miközben benyitott a házba. Bent megnyugtatóan ismerős félhomály terpeszkedett.

ollo későn ért haza. A lépcsőházban kellemes illatok szálltak, s csak tovább erősödtek, amint betoppant a lakásba. A konyhából kacagás gyöngyözött elő, végiggurult a folyosón.
Benyitott. A kis konyhában már négyen várták. Fínia az asztalon ült, és kipirult arccal magyarázott édesanyjának.
- És képzeld anya, neki is van egy hídjuk, pont olyan, mint a miénk! A buszban ülve láttam. S azok a buszok! Olyan gyorsan rohannak…
Linna neki háttal, az asztalnál ült. A konyha romokban hevert, s a szétdobált dobozok, edényhalmok közepén, a tűzhely mellett Pompollo vigyorgott. Linnával szemben, hanyagul az asztalra könyökölve egy farkaskölyök ült.
Mollo néhány pillanatig a levegőt kapkodta. – Apa, apa… mi ez? – nyögte ki végül.
- Vacsora – felelte az öreg a legnagyobb természetességgel. Áfonyapörkölt meg tészta. Jó lett, azt hiszem. Gyere, ülj le!
- De apa… - folytatta Mollo elkeseredetten. – Mi ez a csatatér? Ki ez a farkas?
A kölyök tisztelettudóan pattant fel a székről. Összerendezgette kócos sörényét, majd kimérten válaszolt. – Ö, elnézést. Gombo vagyok, a Szörnyűséges. Így neveznek.
Mollo csak fintorgott egyet. Csüggedten a padlóra dobta a táskáját.
- Jaj, fiam, ne idegeskedj. Ülj le, remek helyed lesz ott a fiatalasszony mellett. Úgy ni, remekül mutattok egymás mellett.
Linna elpirult, és Mollo is sután bámulta a konyhaszekrényt.
- Oké, apa. Adj egy bögre teát – adta be a derekát a fiú.
- No, ez a beszéd – nyugtázta az öreg tündér. – Hársfa jó lesz? Még az öreg hárstól kaptam az erdőben.

assan sötétedett már, amikor a fiú átlépett a kapun, s megindult a kert közepén álló játszótér felé. A kis, fehér cica a nyomában botladozott.
Azok már ott voltak. A padokon, a játékokon ültek. Vagy tízen is eljöttek végignézni a színjátékot.
A piros sapkás fiú megállt a tér szélén, onnan figyelte a nyegle kamaszokat. Egyikük súgott valamit halkan, a többiek felröhögtek.
A két görnyedt hátú fiú kivált a többi közül. Magabiztosan közeledtek.
- No, nézd már, a kismárkus! Mi van, tele már a gatya?
Jancsi nem szólt, csak makacs tekintettel figyelte amazokat. A macska a lábainál állt.
- Márkus! Add ide most, és keveset kapsz! – a zsíros hajú a fiú vállára tette lapáttenyerét.
- Vedd el a kezed… - szűrte a szót a fogai közt a fiú.
- Mi van? – üvöltött amaz, és megmarkolta a piros sapkás pulóverét. Azután elkerekedtek a szemei. Valahová a fiú háta mögé nézett.
Még ketten vágtak át a füvön. Egy farkaskölyök – két lábon, akár a böhömök – s egy nagyszakállú, furcsa kis öregember. Lassan lépkedtek, de mégis, volt bennük valami fenyegető. A tíz-tizenkét suhanc feltápászkodott. Közelebb jöttek.
A piros sapkás fiú arcán is döbbent csodálkozás ült. Senki nem mozdult.
- Mi van öreg? Mit akarsz te itt? Farsang már elmúlt – vetette oda nekik a piszkos farmeres, de a hangjában idegesség bujkált.
- Hagyjátok a fiút – szólt halkan Pompollo.
- Mit szólsz bele? – kiabált a zsíros hajú. Még mindig a sapkás fiú ruháját markolta.
- Nem értik – mosolyodott el Gombo. A téren megállt a levegő. A suhancok rémülten hőköltek hátra. – Ádámka! Gyere elő, légy szíves – vigyorogta a farkas.


A bokrok közül fújtatás hallatszott, aztán széthajoltak a lombok, s egy oroszlán dugta ki a fejét. Hatalmas, borzas hímoroszlán. Lassan, ráérősen, de minden mozdulatával, feszülő izmaival súlyosan fenyegetve a két fiú elé lépdelt.
Még négy lábon állva is magasabb volt náluk. Márkus Jancsi a földre esett, ahogy a két fiút hirtelen elhagyta minden ereje. Csak remegtek némán, néhány lépésre az óriástól.
Aztán térdre estek, egymás után. A többi suhanc kereket oldott, össze-vissza kiáltozva ugráltak a bokrok közé.
- Békén hagyjátok a fiút… megértettétek? – Pompollo hangja most fenyegetően csattant.
- I…igen. Igen – suttogta az egyik kamasz.
- Ajánlom is, mert figyelünk benneteket – mondta Gombo, a zsíros hajú kamaszhoz lépve. – Úgy látom, most már nem olyan nagy a szád!
Sziréna harsant a házak közt, s egyre közeledett. Hamarosan a piros-kék fények is feltűntek a házak falain.
- Rendőrök jönnek… - szólalt meg idegesen a piros sapkás fiú.
- Hát igen… elég feltűnő egy oroszlánnal sétálni a böhömök közt – morogta Gombo. – Igyekezzünk!
- Tűnjetek, buta taknyosok! – förmedt a két kölyökre az erdőtündér. – Emlékezzetek erre a délutánra. Most menjünk – nyújtotta a kezét a sapkás fiúnak.
- Üljetek a hátamra – szólalt meg az oroszlán mélyen zengő, gyönyörű hangon. – Elbírlak benneteket. Gyors vagyok, nem fognak el. Merre visz az utunk, Pompollo?
- Át a hídon barátom. Csak egyenesen.
Jancsi később alig emlékezett erre az utazásra. Az öreg felsegítette, felültek az oroszlán széles, barna hátára. Kacskamacska a kezében – azután nekiiramodtak, a világ meglódult és összefolyt minden.
Az első rendőrautó ekkor kanyarodott a vaskapu elé.

ombo kibotorkált a konyhába. A nap már besütött az ablakon, odakint madarak daloltak. Mollo az asztalnál ült, egy csésze gőzölgő teával a kezében. – Jó reggelt Gombo! – üdvözölte a farkast az ifjú tündér.
- Reggelt… - motyogta a farkas is, miközben lerogyott a konyhaszékre. – Mész dolgozni?
- Ja, megyek lassan – bólogatott a fiú. – El kéne indulni. Fínia itt lesz ma?  - kérdezte az apját.
Pompollo csak kiszólt az újságja mögül. – Igen, átjön. De nem megyünk sehová, ígérem.
- Apropó, Fínia – fűzte tovább a szót Mollo, miközben már gyöngyház cipőjét fűzte – holnap este színházba mennénk Linnával. Lehetséges, hogy…
- Lehetséges – dörmögte az öreg – szívesen vigyázok rá.
Gombo még álmosan a szemét törölgette, míg Mollo már a kabátját húzta fel. A farkas tekintete végül megakadt Pompollo jókora, piros betűs újságján.
- Hát ez meg micsoda? Ez böhöm újság! Te átmentél böhöm újságot venni, Pompollo? Te átjársz újságot venni? Nem jársz arra egy kicsit sokat mostanság?
- Csak el akartam olvasni, mit láttak tegnap azok a bolond böhömök. Nem megyek már többet – morogta a tündér a lapok mögül.
Gombo silabizálni kezdte a címlap óriás, piros betűit, meg a féloldalas, elmosódott fényképet.
- Te! Ezek mi vagyunk! – vigyorodott el. – Asszongya, hogy…ŐRÜLET! OROSZLÁNNAL JÁRKÁLT A HIPPI! Hippi! Hohoho – buggyant ki belőle a röhögés. – Hippi? Ez te lennél Pompollo? Hohoho! – gurgulázott a farkas.
Az öreg tündér mérgesen rázott egyet az újságon, de nem engedte le az arca elől.
– Bolondok ezek a böhömök. Bolondok - morogta az újság mögül, de a hangján hallatszott, hogy mosolyog.

a mese letöltése nyomtatható változatban

 

mambodomino ©