irodalom . témák

Gáspár Péter

Jót Iván kalandjai 1.

(amelyben vége van)

(illusztráció: Bíró Roland)

Hát ilyen, ha tényleg nyomorultul érzed magad – dünnyögte Jót, és lassan, akkurátusan elnyomta a csikket.
Langyos hétfő hajnal volt, messziről kukásautók szuszogtak. Jót olyan mihaszna dolgokon töprengett, hogy hazamegy, hogy mi az, hogy haza, hogy elviekben minek kellene egy otthonban várnia. Meg ilyesmi.
Halkan ébredt körben a város, ő pedig beletörődőn ballagott. Lassan előkapart egy cigarettát és meggyújtotta. Szemben vele, hihetetlen türkiz színekben tündökölt egy háznyi üvegfal. Csak ő látta. Meg talán pár álmos rigó. Az ég volt az. Háta mögül sejlett elő frissen, ragyogón. Szemben a házak fölött még sötétkék volt, egészen mély árnyalatú. Biztosan volt rá valami hivatalos szín is, de nem jutott eszébe. Őszintén szólva, nem sok minden jutott az eszébe. Az eget bámulta a még égő villanyfények sárgája mögött. Ragyogott, tündökölt mindenütt. Nyugaton még sötét, rejtelmes színnel, s azután – nem elhalványult vagy kisápadt – de átsimult valami tökéletes, egyszerű pompába.
Jót lassan ballagott, hogy felmérje ezeket az elképesztő színeket. Egy ráérő angol turista elegáns kényelmével, hanyag tartással slukkolgatva szemlélte a környéket. Kettőket szívott, hogy érezze.
S egy pillanat alatt átlátott mindent. Úgy, ahogyan az akasztásra várók csodálhatják a börtönudvart hajnalban. Nemlétező biciglisták nyiszorogtak el mellette, ő pedig kényelmesen forgolódott, hogy mindent láthasson. Az ébredő galambokat, a csörgő szökőkutat, a szobrot, ahol szántókovácsjános torkonbasztaja gyikot, a lámpákat, melyek manómécsesként függtek a platánok lombjai között. Gondozott virágágyások sorozatrózsaszín tengere várta, hogy belesüppedjen, hogy megadja magát. Tiszta kép volt, a maga módján tökéletes, olyan színekkel felmázolva, melyek csak így hajnaltájt láthatók, akár valami furcsa fényképen. Egy rosszul előhívott negatívon. Döbbenetesen tiszta volt és természetes, soha vissza nem térő, úgyhogy Jót lassabra fogta és figyelt. Hogy megmaradjanak odabent. Már csak ilyen volt. Ilyen képgyűjtögetős. Hogy ne kelljen a halálra várnia és mégis lásson.
Pedig talán mégis a halál kerülgette, valami elodázhatatlan végzet, ami akkor lesz teljes, ha hazaér, és leteszi a helyére a kulcsot. S már látta magát, ahogy tág pupillákkal körmöl a konyhában, hogy leírjon mindent, hogy semmiképp ne felejthesse el ezt a nyomorúságos hajnalt. S látta azt is, hogy elalszik, ő pedig reggel felkel, s talán belenéz a macskakaparásba, hogy lássa, mivel is baszta el Jót az ideje javát, mintha mindez bármit is megváltoztathatna, mintha vissza lehetne bármit is forgatni vagy semmissé tenni.
De látott egy olyan képet is, ahol nem írt le semmit, csak kimászott behemót ruháiból az ágy mellett, s csak nézett, azután akár valami nagy, síró állat bemászott hozzá és összekönnyezte a lány vállát.
Kész volt. Vége volt.

 

mambodomino ©