irodalom . témák

Gáspár Péter

Jót Iván kalandjai 3.

(amelyben Katica nekilát)

(illusztráció: Bíró Roland)

Jót mindig is szerette a platánokat. Foltos törzsükről mintha folyamatosan a hatodik festés rosszul felkent pilléi hámlottak volna elő. Odabent felkapcsolták a villanyokat, amitől valamimód az egész kerthelység ünnepélyesebb arckifejezést öltött. Körben a platánok új színeket kaptak. Jót Bakával üldögélt a Rekettyés gyalult asztalainál. Éppen Bélával akadt randijuk, jócskán benne jártak a fejleményekben. Elsőre sörnek tűnt, ami előttük lötyögött. Baka immár visszavonhatatlanul zsebében érezhette a diplomáját – mégha a konkrétumokkal várni is kellett egy darabig. Az elejétől fogva benne volt ez a levegőben, úgyhogy csak kicsit voltak megilletődve.
Körben a szokásos részeg zsizsegés. Valami hangszóróból az obligát "Petróleumlámpa" recsegett. Jól-rosszul megvilágított alakok dűlöngéltek mindenütt, egy sört nem lehetett biztonságban kimenekíteni a pulttól.
- Tomi! – ordította nem is olyan messze valaki torkaszakadtából, aki közelebb botladozván egy rendkívül részeg harmadévesnek bizonyult. Talán még ismerte is Bakát. Jót momentán semmit nem tartott elképzelhetetlennek. – Tomi – rikkantott a srác – adj egy ötöst!
Baka úri bunkóknak fenntartott mozdulattal nyúlt a farzsebébe.
- Na itt egy huszas, és tűnés a picsába!
Jót leesett a padról. Hogy Katica honnan került elő, az később már mindegy volt. Tény azonban, hogy mire Jót a könnyeit törölgetve visszakászálódott az asztalhoz, ott ült Bakával szemben a sápadt szívarcával és szomorúan mosolygott.
Jót dobott egy csókot, de többre egyelőre nem futotta.
- Sziasztok.
Bájos kislány volt, a maga módján még szép is. Gödrökbe rendeződő mosoly, mélybarna szemek. Jót lendületesebbnek ismerte, lótifuti jótündérnek – most szomorkásan csüggedt Baka úrimód felkínált söre fölött. Részeg vörös nő ácsingózott mögötte – szoba vagy csoporttársa, Jót nem emlékezett pontosan. Szemmel láthatóan máshol lett volna.
Talán abban a szobában, ahová két hét előtt Katica Jótot felkormányozta. Sötét. Csak a függönyök billegnek a készülődő eső huzatában. Messziről a buli ütemei zübögnek, a falakon cicakutyusok, pasik és egzotikus tájak kibogozhatatlan kollázsa.
- Ez a másik – mondta Katica, miközben megpróbált kicsit közelebb bújni –, hogy lóg a mellem.
Hogy mi volt az egyik, az soha nem derült ki, de Jótot nem is igazán érdekelte.
- Szépek a melleid – mondta.
Mit is mondhatott volna?
Be voltak rúgva tisztességesen, odakint valami esőféle kaparászott az ablakon. Libegtek a függönyök.
Jót valójában meg volt lepve, hogy Katica – aki eddig tiszteséges volt –, most mégis nekilát (és nem csak neki), de kedvére való volt a dolog. Meg kedvelte is Katicát. Mondta volna neki, hogy szerinte a lány csupán azért csinálja, mert már csak egy hónapig főiskolás, hogy azután úgyis visszamegy majd ahhoz a pöcshöz, aki – ezt mindketten tudták – nem az igazi, és soha nem is lesz az, akárhogy is pofozzák a fehérlovas képet. Azt, hogy nem fog elmenni a Dunántúlra, mert elfogadja azt a szaros kis állást, amivel kiszúrják a szemét, és a két kezét összeteheti, hogy legalább taníthat, még akkor is, ha a legtöbbet elég lenne terelgetni? Azt, hogy szeretné, ha ez az egész akár némileg is igazi szeretkezés lenne, vagy hogy inkább hagyják a francba az egészet?
Úgyhogy csak azt suttogta a vékony vállgödörbe: – Szépek a melleid.
Tényleg azok voltak. Jót régen rühellte már, hogy elvárják, milyen közhelyekkel válaszoljon, és örült, ha a saját szájából hallhatta, hogy legalább ebben nem hazudik. Amikor hazudni kellett volna, inkább hallgatott.
Jót pedig tényleg nyűgös tudott lenni a mellekre. Katicának szép mellei voltak. Maradjunk ennyiben.
Odakint valami esőféle kaparászott az ablakon.
- Hagyd a fenébe Sziszit, te hülye! – mondta közelebb hajolva a részeg vörös nő. – A Tóthból elment egy csajjal. Elmentek. Jót csak pislogott – amúgy is jó szokása volt ez aznap este – annyira mellbevágó volt ez a néhány szó. Nem tudta, hogy a másik bántani vagy kiábrándítani akarja Katicát. A vörös unott arccal fújt egy füstkarikát, majd a "mit csináljak veled, te hülye?" pillantásával visszanézett Katicára. Ő csak bámult a sörbe és összeszorította a száját. Sokáig. A vörös már rég elment, mire megszólalt:
- Azt mondják, az embernek akkora szíve van, mint az ökle – emelte fel csepp kezét. Jót ismét csak pislogott. Az ököl sápadt, tulipántnyi foltnak rémlett az asztal fölött. – Hülye vagyok – sóhajtott Katica – nem férhet mindenki bele.
- De – bólogatott levestányér nagyságú pupilláival Baka és szélesen vigyorgott hozzá. Úgy tűnt, feltette magában, hogy hittérítő lesz. Komolynak tűnt, és amennyire Jót meg tudta ítélni, az is volt. – Minden belefér.
Katica lemondón csóválta a fejét, parányi öklét az asztalra ejtette. Jót csak annyit mondott volna, hogy milyen nagyot is tudnál te ütni, azzal a szívnyi kezeddel, Katica, de miután nem volt túl sok értelme, inkább hallgatott.
- A szívünkbe belefér mindenki – bizonygatta Baka bólogatva.
- Kurvanyád, meg ne győzz – vigyorogta Jót. Nagyon szívesen hitt volna neki.
- Harmadnapra… – emelte fel mutatóujját intőn Baka – mindjárt jövök.
Büszkén düllesztve magát elbillegett. Jót rekedten röhögött.
- És te? – nézett rá Katica. Mosolyféle motoszkált a szája sarkában.
- És én – mondta különösebb meggyőződés nélkül Jót.
Szívesen mondott volna valami vigasztalót.
Bármit.

A többiek csak azután értek oda, hogy Katica elment.
- Lelépett a kiskurva? – kérdezte Egon.
Jót komolyan fontolgatta, hogy a képébe vág, de a másik részegebb volt annál, semhogy megértené, miért is kapja. Úgyhogy csak rájukszólt:
- Ne bántsátok!
Talán kihallottak belőle valamit, talán csak megérezték. Egon bámult rá egy darabig szétivott kék szemeivel, azután nem szólt semmit. Mást kezdtek basztatni.
Bárkit.

 

mambodomino ©